... mint a Hold

Ahogy a napok tűnnek tova oly észrevétlen s gyorsan,
eképp apad az idő s véle az ember teste-lelke a gondban.
Még tenné a dolgát, hívogatja a kert, a virágok sorban,
hogy termővé tegye a földet elfáradt keze, indul újonnan.

Minden nap bízik a gondviselésben, de hanyatlóban a fény,
árnyakká válnak a képek, az arcok, eltompul szegény.
Kérdések választ csak elvétve kapnak, de kérdez még,
majd pihenni tér, bár lába még vinné, jól jönne segítség.

S mint a Hold, úgy fogy el napról-napra csendesen,
békésen aludni szeretne, ezt kéri alázattal, kegyesen.
Megadatott, lelke már lebeg könnyedén, hol minden szép,
csak az űr, amit hagyott, kongva zeng, de a kép örökkön él.