Elvegyülvén kislakom háztáján,
régi ismerős arcokra bámulván,
egy-egyet látva feldereng a távol,
filmkockák peregnek őrültmód, mámor.
Mosolyt csal orcámra sok balga szó,
időutazóvá válni oly helyénvaló,
újraélni megfakult pillanatot...áldás ez,
hogy közben pár év elfutott, ó megsebez.
De csodamód sebhely nem vérzik, sőt
önfeledt nevetés vesz rajtam erőt.
Kacagva képeket ecsetelvén
festem az ábrát, mi nem fakul, nem vén.
Átélem ismét az elmúlt tegnapot,
mérlegre rakom, hogy nyomja a holnapot.
Megbillen a nyelv, múlt súlya könnyed,
málhásabb holnapról írhatok egy könyvet.
Žiadne komentáre:
Zverejnenie komentára