Hálaének

 Szilánkokra tört a lélek,

darabjai között élek.

Botladozva keresgélek,

segítő kéz, mit remélek.

Fel is merül, arra nézek,

irányába mendegélek.

Kezét fogom, mellé lépek, 

rebeg szívem, úgy regélek.

Mesék gazdát úgy cserélnek,

múltat s jelent megidéznek.

Hadd nyelje el az enyészet,

faggyal fedje az egészet. 

Vihar nyugszik észrevétlen,

napok hátán szél se rebben.

Így múlik a szenvedésem,

igaz szavak tengerében.

Szeretet és mosoly éltet

feléd száll a hálaének.

Könnyeim már nem peregnek,

régi  bút s bajt elfelednek.

Ne csak kérj!

 Amíg adsz, szeretnek,

mikor nem, gyűlölnek.

Mi volt jó, feledték.

Adjál még! Rebegték.

Időm fogy, bocsánat!

Tiltott kód a bánat!

Ki nem kér s velem van,

ott leszek vidáman.

Szívemben sebhelyek

néhanap véreznek.

De aztán új nap kél,

testem még mindig él.

Ha becsapnak

 

Van az úgy, hogy félreértesz

néhány szót és néhány érvet.

De amikor mindig újra

felbukkan egy hazug óra,

akkor marad tátva szád,

nem ezt mondta jó apád.

Mesékből már volt rég elég,

varjúdombi s más egyéb.

Megtévedsz, ha hadoválsz,

hazug igéket dobálsz.

Sokkal jobb az igazság,

s veletek a vigasság.

Egy-egy jó film néha elkél,

jókat nevetsz, senki sem fél.

Ám egy szappanopera

rosszabb mint egy vipera.

Titokban és álcázva,

belémar a lábadba.

Nagyot esel, sajog sebed,

kígyóméreg benned reked.

Ki kell szívni, ki kell köpni,

fehér kendővel bekötni.

Ha becsapnak, így érzel.

Nem gyógyíthatnak pénzzel.

Rossz döntés

 

Késő bánat, mondják sokan,

mikor nem élsz boldogan.

Ki tudja, miért? Csak az ég,

merre indulsz, mi vár még.

Szemedből csak patakban,

könny ered szakadatlan...

Szíved mélyén felemészt.

Hátra inkább sose nézz!

Annyi szépet, annyi jót,

ízig-vérig tiszta szót

hátrahagytál, elveszett.

Útjaidon más vezet.

Rossz döntés volt, ballépés.

Nem marad más... túlélés.

Cipeld eztán terhed,

tisztítsd meg a lelked!

Érvény vagy örvény

 Meg lett mondva, ott a pont,

egyességben nincsen gond.

Jövés-menés, életút,

minden szép és semmi rút.

Hetek múlnak, hónapok,

ijedtségre semmi ok,

ám az évek buktatók,

nyers a nyelv és nincsen bók.

Aprócska kis villanások

teszik széppé a világot.

Hozzászokni mindehhez

könnyebb mint az egyszeregy.

Egyedül  a csend zajában

küzd  a szív s az ész  magával.

Üres közöny hogyha fáj is,

érvek szólnak ha kell, máris.

Beindul a sodró örvény,

partra jutni nincs sok remény,

kapaszkodva szikla szélén

érvényt veszthet annyi élmény.

Hogyha az ár messze sodor,

léleknek már nem kell donor,

de ha megtérsz úgy mint régen,

mentőcsónak vár a stégen.

... mint a Hold

Ahogy a napok tűnnek tova oly észrevétlen s gyorsan,
eképp apad az idő s véle az ember teste-lelke a gondban.
Még tenné a dolgát, hívogatja a kert, a virágok sorban,
hogy termővé tegye a földet elfáradt keze, indul újonnan.

Minden nap bízik a gondviselésben, de hanyatlóban a fény,
árnyakká válnak a képek, az arcok, eltompul szegény.
Kérdések választ csak elvétve kapnak, de kérdez még,
majd pihenni tér, bár lába még vinné, jól jönne segítség.

S mint a Hold, úgy fogy el napról-napra csendesen,
békésen aludni szeretne, ezt kéri alázattal, kegyesen.
Megadatott, lelke már lebeg könnyedén, hol minden szép,
csak az űr, amit hagyott, kongva zeng, de a kép örökkön él.

Még egyszer

 Eddig úgy csendesen folydogált az élet,

fásultan lépkedtem, felejtve, hogy élek.

A mélység most kitárult s elébem dobott.

Mi lüktet hirtelen? A szívem úgy dobog?

Hangod oly ismerős, mintha tegnap lett volna,

hogy becézve nevemet hívtál egy szóra.

„ Tékozló bolond!”- gondoltam. Mit akarsz?

Egyik ha elment, volt másik, kit takarsz.

Így maradt félbe, mit kissé elkezdtünk,

más úton indultunk,sírtunk és nevettünk.

Harminc év eltelt már s megszólalt a vekker:

„ Ébresztő, emberek! Kezdjétek még egyszer!”

Talán majd ezúttal jó döntést hozunk,

vérünk is lehiggadt s mi kezet fogunk.

Maradjunk együtt, ne engedj el többé,

hisz időnk már fogyóban, légy velem örökké!       

                                                            

 

Barta Ágnes  /baGucci /