Ködmentén

Lopakodó tavasz legszebbik napján,
mikor még konok hideg nyújtogatja nyelvét,
hasztalan próbálja, bújj előle szaporán,
érezni már a kikelet lehelletét.


Fák közt andalogva még pírt fest az arcokra,
nem szegi kedvét a vágynak,
hogy őskövek regéjét hallgassam arra,
hol mostanság csak madarak járnak.


Ámulatba ejtő látvány, mi tárul elém,
lábaimnál hever a festői kép,
s bár a nap fénye megbújik felhők mögé,
melege mégis lelkemig ér.


Ködben bujdokol a rejtett szépség,
sejtelmesen leplezi titkait.
Közel az idő, hogy ledobja fehér leplét,
s újjászületve átadja színeit, hangjait.


Majdan akkor újra kémlelem,
hogy teljes pombában táruljon,
a festett kép nem lesz már fénytelen,
bár matt valóságban is bámulom.