Ott álltam a hegy lábánál,
s néztem fel a havas csúcsra,
ott váltam én sóbálvánnyá,
hol a Nap szikrát szórt a hóra.
Milyen kicsiny is az ember,
eltörpül a hatalmas szirteknél,
nem zavar e különbség engem,
tán valami zenél a szívemnél.
Mint bennszülött tamtam, úgy dobog
legbelül az érzés e kép láttán,
keresek egy erős vándorbotot,
s taposok a magaslat hátán.
Egyszer süt, majd fúj s hull a hó,
tenyeremben fehér golyók gyűlnek,
majd meleg égeti arcom, jaj de jó,
szemembe könnycseppek vegyülnek.
Jó lenne újra látni valaha egyszer még,
hogy újra ringbe szorítson a szép,
együtt hallgatni a vízesés neszét,
rámába rakni, hogy maradjon örök kép.
BaGucci / Barta Ágnes /
Žiadne komentáre:
Zverejnenie komentára