Hív egy hang

Nem volt más, mint mély tátongó űr,
alján salak, szenny, mi összevegyül,
meredek falain kapaszkodó harcos küzd oly soká,
felétől zuhanva ezerszer, de nem vált halottá.


Évek szálltak így felette, keresve újra kiútját,
talpon maradni, nem sárba veszni, követni hő vágyát.
Ördögi kör, mely záródni tűnik már... feladja?
Még egyszer nekivág, maradék erejét ráadja.


És kinn van, sikerült, zavaros mély már múlt,
távolra, el onnan, hol tűzparancs hangja mordult.
Békés, fényes, madárdalos éden áll előtte,
s egy kedves hang gyengéden szólítja, kérdez felőle.


Ki vagy s honnan jössz, idegen? Tán fáradt vagy?
Pihenj meg nálam, e hely itt elég nagy.
Gyanakvón fogadva üdvözlést, de mégis megáll,
harcos szív nyugvóban, ám magát kihúzva szalutál.


S a hang, mely símogat, hívón szól, megnyugtat,
nyugalom szigetén általvezet, mi szép ott, megmutat
Mily csodás világod! Szó hull száján a vándornak,
csillogó szemmel ad hálát a Megváltónak.


Ezt vágyta, álmodta sok-sok átvirrasztott éjszakán,
hogy most végre meglelte, érzi, még késve is van boldogság.
A sziget lágy hangú őrzője gyengéden tisztítja szennyét,
kézen fogja, bátorítja, varázsszója leveszi terhét.


Öröme határtalan, önfeledten öleli szabadítóját,
szemében örömkönny csillog, mert hiszi, valót lát.
Értelmet nyert az értelmetlen, arca nem komor,
szabad már lépte, égbe kiáltja, hogy nem fogoly.

                                                    BaGucci / Barta Ágnes /