Borúra derű

Tátongó csend falakra bámul,
csak a szél kopogtat olykor,
megzörget mindent, mi elébe tárul,
kövek közt rideg béke honol.


A pók is halkan szövi hálóját,
megbújik félszeg sötét sarokban,
hallgatja az óra monoton nótáját,
álomba szenderül, míg áldozat felbukkan.


Rezzen a háló, ez már a tavasz,
gyűlik a lakó, ébred a hely,
meleg fény érkezik, nincs több panasz,
zord falak közé életet lehel.